Egy ezredes hadinaplója a két világháborúról és a budai ostromról

"1893-ban Rábahídvégen, Vas megyében születtem, iparos családból származom. Édesapám vendéglős és mészáros volt, kilencen voltunk testvérek. Középiskolai tanulmányaimat Sopronban végeztem. Szüleim 1894-ben Újkérre, Sopron megyébe költöztek, ahol nagyszüleim éltek.

1913-ban érettségiztem.

1914-ben bevonultam a soproni 18. honvéd gyalogezredbe, mint egyévi önkéntes. 1915 februárjában, mint hadapród őrmestert Erdélybe, Nagyszebenbe helyeztek. Innen 1915 márciusában a harctérre mentem. Ez év szeptemberében zászlós, decemberben soron kívül hadnagy lettem. Azokat, akik a tartalékos tisztiiskolát elsők között végezték, felszólították, lépjenek be a hivatásos tisztek állományába. Mivel szüleim a háború folyamán anyagilag tönkrementek, harminc havi frontszolgálat alatt összegyűjtött fizetésem is elveszett, melyet a leszerelés utáni tanulmányaim folytatására szántam, tovább szolgálatra jelentkeztem.

A csapattól áthelyeztek a soproni katonai főreálba, ahol 7 évig, mint tanár működtem. A törzstiszti vizsgák után visszahelyeztek a csapathoz, ahol mint őrnagy, az ezred anyagi tiszti teendőit láttam el. 1938-ban, mikor Hitler Nyugat-Magyarországot megszállta, a laktanyába meghívott vármegyei és városi közönség előtt, az állomásparancsnokság jelenlétében, mint ünnepi szónok, egy újonczászlóalj ünnepélyes eskütételénél tartott beszédemben Hitlert tetemre hívtam. Majd a szövetséges Magyarországgal szemben eljárását megbocsájthatatlan, durva, erőszakos eljárásnak minősítettem. Beszédemet a helybeli lapok leközölték, melynek alapján a sváb lakosság azzal fenyegette meg az állomásparancsnokságot, hogy tiltakozó gyűlést menesztenek Hitlerhez. Ennek hatása alatt az állomásparancsnokság büntetésből 48 órán belül Karcagra helyeztetett.

A karcagi majd berettyóújfalui zászlóaljnak 4 évig voltam parancsnoka. 1943-ban ezredessé történt előléptetésem után, mint a szolnoki ezred parancsnoka, 1944 augusztusában a Nagyvárad-királyhágói arcvonal védelmére Erdélybe vonultam. 1945. február 12-én Budán orosz fogságba kerültem. Három és fél évi fogság után, 1948 júliusában érkeztem haza. Igazoltatásom gyors és sikeres lefolytatását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a minisztériumnak annyi és olyan anyag állott rendelkezésére, hogy kihallgatásomat el sem rendelték, nyugdíjamat tovább folyósították. Hazaérkezésemmel tudtam meg feleségem tragikus halálát, volt szolnoki lakásom teljes megsemmisülését, anyagi tönkremenetelemet. Három kiskorú gyermekemet az ország különböző helyén lakó ismerősök és jóbarátok vették pártfogásukba. Az itthoni új élet megkezdésével Gyónban, kertészetben helyezkedtem el, mint napszámos dolgoztam, és Budapestre járó főnökömet helyettesítettem. 1949 végén megnősültem. Özvegy Hajnal Istvánné tanítónőt vettem el feleségül."

Lakatos Ferenc önéletrajza 1951-ből, Hadtörténelmi Levéltár